Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Karácsony

2009.11.24

Karácsony

 

Negyvenegy évesen együtt karácsonyoztam a nagyszüleimmel. Csodálatos élmény volt, melynek élvezeti értékét semmivel sem csorbította az a tény, hogy nagyapám és nagyanyám már régóta nincs az élők sorában. Ahogyan az is mellékes körülménnyé degradálódott, hogy december vége helyett szeptember utolját mutatta a naptár. A születésnapomon történt, Szent Mihály napjának reggelén, közvetlenül ébredésem előtt.

A régi, fagerendás konyhájukba vittük haza őket – hogy honnét , az nem maradt meg bennem – de azt álmomban is pontosan tudtam, hogy a nappali valóságban  sem ők, sem a régi otthon  nem létezik már. Azon a reggelen azonban  minden ott volt a régi helyén. A zománcos vizes vödör meg a kisbögre a tűzhely mellett, nagyapám barna  kalapja a fogason,  a furnéros rádió a sarokban, a pogácsa fönn a duruzsoló cserépkályha tetején. Döbbenetesen valóságos volt minden. Az ismerős szagok, amelyek a falakból, a bútorokból, a ruhákból áradtak, s amelyekről azt hittem, már rég kivesztek az orromból. És maguk apám szülei is, amint egészségesen, örömtől ragyogva ott ültek a konyhaasztal két oldalán. Mindketten nevettek. Nagyanyám is, akit életében ritkán láttam mosolyogni. Én is nevettem, miközben hol egyikük, hol  a másikuk arcát cirógattam. Két kicsi, alig félméteres karácsonyfa tündökölt mellettünk. Szórták a színes, varázslatos fényeket, mint a hajdani, mesebelinek tetsző fenyőcskék régen, amikor gyerekként látogattam el hozzájuk Ádám-Éva késő délutánján. Földöntúli boldogságot éreztem, tökéletes harmóniát.

Még valaki volt ott rajtunk kívül. A sofőr, akinek a segítségével hazavittem a nagyszüleimet, aki mindannyiunkat odaszállított. Az utazásra nem emlékszem és az arcára sem, de a muzsikájára igen. Mialatt mi hárman egymást ölelgettük, ő rázendített egy  szívet melengetően édes dallamra. Valami fúvós hangszer volt nála, talán egy trombita vagy egy harsona. De lágyan szólt, annyi bizonyos. Az érces hangban legalább annyi volt a puha melegség, mint a szűk, párás  kis konyhában. A sofőrt nem figyeltem meg eléggé. De mintha az egész hajnali kiruccanást ő szervezte volna.

Ki tudja… Talán maga volt Szent Mihály, aki titokzatos lován nemcsak elvinni, de olykor – születésnapi ajándék gyanánt – visszahozni is képes a holtakat.

 

Pápay Eszter

 

2008. október 23.